Dendrománia
Chikán Ágnes
Heti Válasz 6. évfolyam 48. szám
2006.11.30.
Heti Válasz 6. évfolyam 48. szám
2006.11.30.
Dendrománia
PÓSFAI GYÖRGY: MAGYARORSZÁG LEGNAGYOBB FÁI Alexandra Kiadó, 2006. Ára: 6990 Ft.
Mi a közös egy íróban és egy természetkutatóban? Mindkettőjüket megbabonázhatják a fák. Nádas Pétert az ablaka előtt nőtt vadkörtefa, Pósfai Györgyöt, a szegedi, baktériumokkal foglalkozó molekuláris biológust pedig a famatuzsálemek varázsolták el. Közös bennük az is, hogy mindketten olthatatlan vágyat éreztek: lencsevégre kapva örökítsék meg a fa életének egyetlen pillanatát. Hihetnénk, hogy látásmódjuk, az exponáláskor megdermesztett időben elkapott látvány hatása bennük merőben más, ám ennek ellentmond, ahogyan a művész Nádas ajánlja a kutató Pósfai Magyarország legnagyobb fái című, Dendrománia alcímű művét: a szerző "...a fa földhöz kötött létét emberi érzelmekkel követi és éli át".
Aki csak belelapoz a könyvbe, annak az az első benyomása: gyönyörű, színes fotóalbumot tart a kezében. Aki a szövegbe is belekóstol, azt megragadják a szép szavakkal megfogalmazott szép érzelmek és szép gondolatok. Aki többet időzik a sorok között, az meg olykor elmosolyodik a "fázó" naplószerű, öniróniától, humortól sem mentes élménybeszámolóin.
A szöveg és a látvány fölkorbácsolja kíváncsiságunkat hazánk földrajza iránt is. Miközben ugyanis az olvasó útitársául szegődik az ország legeldugottabb zugaiban is az öreg fákat megszállottként kereső szerzőnek, mintha valamiféle útleírást, turistakalauzt olvasna. Bosszankodhat is tájékozatlanságán: hol lehetnek az olyan helységek, mint Boncodfölde, Sé, Peresznye, Cégénydányád, Börzönce... Nem hagyja azonban hidegen ez a könyv a tudós elmét sem: őt az tölti el örömmel, hogy a kutató alaposságával, pontosságával fölmért és listázott, az ország legteljesebb nagyfakatalógusát tartja a kezében. Pósfai mindenesetre dendromániai (dendro=fa) alapműnek, s nem botanikai szakkönyvnek tartja munkáját.
A nagy fák szerelmese öt éven át, idejét, kocsiját, kerékpárját, népes családját és pénztárcáját sem kímélve nyakába vette az országot, hogy fölkeresse, nem is egyszer, a 600 centinél vastagabb törzskörméretű fákat. A gyönyörű fotók mellett a hozzájuk fűződő élményeit, érzéseit és gondolatait, a keresés kalandos, nemegyszer viszontagságos útját, a rátalálás lenyűgöző pillanatát teszi közkinccsé ebben a kötetben, miközben "főhőseit" fölruházza a rájuk jellemző egyéniséggel. Az öreg hársak mesefák, a gesztenyék meleg fényű, szelíd óriások, a bükkök elegáns, előkelő, ám hűvös fák. A platán magas, arányos, elegáns, kétségtelenül szép fa, talán túlságosan is az. "Egy kis nagyképűséget szimatolunk a közelében" - írja -, "meghalni - kidőlni, összetörni, elkorhadni - még senki sem látta". A legigazibb fának az uralkodásra termett tölgyet tartja: Zsennyén talált rá az ország legnagyobb, 980 centi körméretű óriására, s amikor meg Bakon elindul a nagy, kolosszális nénai tölgy felkutatására, azt ajánlja: "legszebb gumicsizmánkat vegyük fel, mert a királyhoz megyünk látogatóba".
Pósfai György, a Szegedi Biológiai Központ biokémiai intézetének igazgatója csavargásai közben egyszerre érzékeny szemű és -lelkű irodalmár, kíváncsi kutató és fotográfus. Miközben megszemélyesíti a fákat, sejteti, hogy nincs okunk a felsőbbrendűség érzetéhez, hiszen akár tanulhatunk is ezektől az évtizedekre, -századokra "földhözragadt" társainktól.
Pósfai az evolúciós biológiai szemlélet híveként állítja: minden élőlény egyenrangú, nincs közöttük alacsonyabb és magasabb rendű. El kell fogadnunk: csak mások, mint mi.
Aki csak belelapoz a könyvbe, annak az az első benyomása: gyönyörű, színes fotóalbumot tart a kezében. Aki a szövegbe is belekóstol, azt megragadják a szép szavakkal megfogalmazott szép érzelmek és szép gondolatok. Aki többet időzik a sorok között, az meg olykor elmosolyodik a "fázó" naplószerű, öniróniától, humortól sem mentes élménybeszámolóin.
A szöveg és a látvány fölkorbácsolja kíváncsiságunkat hazánk földrajza iránt is. Miközben ugyanis az olvasó útitársául szegődik az ország legeldugottabb zugaiban is az öreg fákat megszállottként kereső szerzőnek, mintha valamiféle útleírást, turistakalauzt olvasna. Bosszankodhat is tájékozatlanságán: hol lehetnek az olyan helységek, mint Boncodfölde, Sé, Peresznye, Cégénydányád, Börzönce... Nem hagyja azonban hidegen ez a könyv a tudós elmét sem: őt az tölti el örömmel, hogy a kutató alaposságával, pontosságával fölmért és listázott, az ország legteljesebb nagyfakatalógusát tartja a kezében. Pósfai mindenesetre dendromániai (dendro=fa) alapműnek, s nem botanikai szakkönyvnek tartja munkáját.
A nagy fák szerelmese öt éven át, idejét, kocsiját, kerékpárját, népes családját és pénztárcáját sem kímélve nyakába vette az országot, hogy fölkeresse, nem is egyszer, a 600 centinél vastagabb törzskörméretű fákat. A gyönyörű fotók mellett a hozzájuk fűződő élményeit, érzéseit és gondolatait, a keresés kalandos, nemegyszer viszontagságos útját, a rátalálás lenyűgöző pillanatát teszi közkinccsé ebben a kötetben, miközben "főhőseit" fölruházza a rájuk jellemző egyéniséggel. Az öreg hársak mesefák, a gesztenyék meleg fényű, szelíd óriások, a bükkök elegáns, előkelő, ám hűvös fák. A platán magas, arányos, elegáns, kétségtelenül szép fa, talán túlságosan is az. "Egy kis nagyképűséget szimatolunk a közelében" - írja -, "meghalni - kidőlni, összetörni, elkorhadni - még senki sem látta". A legigazibb fának az uralkodásra termett tölgyet tartja: Zsennyén talált rá az ország legnagyobb, 980 centi körméretű óriására, s amikor meg Bakon elindul a nagy, kolosszális nénai tölgy felkutatására, azt ajánlja: "legszebb gumicsizmánkat vegyük fel, mert a királyhoz megyünk látogatóba".
Pósfai György, a Szegedi Biológiai Központ biokémiai intézetének igazgatója csavargásai közben egyszerre érzékeny szemű és -lelkű irodalmár, kíváncsi kutató és fotográfus. Miközben megszemélyesíti a fákat, sejteti, hogy nincs okunk a felsőbbrendűség érzetéhez, hiszen akár tanulhatunk is ezektől az évtizedekre, -századokra "földhözragadt" társainktól.
Pósfai az evolúciós biológiai szemlélet híveként állítja: minden élőlény egyenrangú, nincs közöttük alacsonyabb és magasabb rendű. El kell fogadnunk: csak mások, mint mi.